2. Fejezet (Part 2.)

 Íme!:D

Nehéz "szülés" volt de itt van!

Jó olvasást:)

Rettenetesen nézett ki! 

Már egy jó ideje biztos nem aludt. Erről árulkodtak a karikák a szeme alatt. A haja szanaszét állt. Elképzelni sem tudtam mi lehet vele. Talán meghalt az egyik kollégája? Valami oka biztos van, hogy ilyen szörnyen néz ki.

Felálltam és megvártam amíg ideér hozzám.

-Szia kincsem–köszönt, majd leült a fotelba. Eléggé meglepett ez a hangvétel. Jóformán több éve csak veszekedésből állt a napunk mikor -elég ritkán- találkoztunk. Most már biztos voltam abban, hogy valami történt.

-Szia-köszöntem vissza egy kis fáziskéséssel, majd követtem a példáját és leültem én is.

Nem tudtam mit mondjak. Azt sem, hogy hogyan álljak most hozzá. Nézzem semminek amiket eddig csinált csak azért mert ki*aszott jó szívem van és megsajnáltam ahogy kinéz?!

Még mit nem.

Azért olyan könnyen nem lehet azokat a dolgokat elfelejteni amiket a fejemhez vágott!

Míg ezeken gondolkoztam észre sem vettem, hogy apa engem néz...

Kérdőn néztem vissza rá...

Most mi van? Még is mit vár?! Mit mondjak? Úristen, hogy tudja sajnáltatni magát. Szörnyű.

-Nincs kedved beülni valahova és meginni egy kávét? Jó lenne beszélgetni!

-De!-feleltem.

Mit mondhattam volna? Nem halok bele ha megiszunk egy kávét. Meg amúgy is, ma még nem is ittam meg a napi koffein adagomat. Na meg persze lehet, hogy hajlandó elmondani, hogy mi miatt néz ki úgy, ahogy...!

Egy közeli kávézóba az *Union Square Cafeba mentünk.

Az ő választása volt mondván gyakran jár ide. Én személy szerint nem tenném ki a lábam ezzel a külsővel a házból az ő esetében hotelből, de ő tudja...

Miután leültünk és egy igen helyes srác felvette a rendelést, ismét beállt a kínos csend,amit nem én szándékoztam megtörni. Elvileg beszélgetni jöttünk, nem pedig kukán ülni és bámulni a másikat, ezt a szállodai váróban is megtehettük volna.

Komolyan a sírógörcs kerülgetett mikor ránéztem. Mi lett ebből az emberből? Akit mindenkinél jobban szerettem? Aki mindig ott volt, hogy segítsen nekem? Akihez esténként hozzábújhattam mikor vihar volt és én megijedtem a dörgéstől, villámlástól? Jóformán az az ember már nincs többé.

Nem bírtam tovább, ahogy ismerem nem fogja megtörni a csendet. Nem az a fajta, aki tekintettel van a másikra. Ugyanis, nekem jobb dolgom is lenne mint itt csücsülni egy elegáns kávézóban egy csomó ember között, akik persze nevetgélnek meg persze van, aki csajos napot tart.

Nekem de rég volt már egy kis nyugi az életemben. 

Na de ezen most inkább nem is gondolkodom.

Eddig tartott a türelmem. 

Nem érdekel, hogy megbántom, én nekem még egy csomó dolgom van!

-Apu!-csak nyugodtan Em. Ne legyél ideges mert észreveszi és még élvezni is fogja.

-Elmondanád mi történt? Mivel szörnyen nézel ki!

Nem köntörfalaztam. Minek?! Tudja, hogy mindig megmondom amit gondolok még akkor is ha ezeknek súlyos következményei is vannak.

Ahogy rám nézett már akkor tudtam, hogy megint veszekedni fogunk. Mondhatom, repdestem az örömtől.

Elmosolyodott.

-Látom ugyanolyan tapintatlan vagy mint voltál.-undokoskodott.

Ez de szemét volt tőle. Én meg persze azt gondoltam, hogy végre tudunk normálisan is beszélni. Nagyon úgy tűnik, hogy rosszul gondoltam.

Pánik tört rám. El akartam innen menni. Jó messzire tőle és a veszekedéseinktől. 

Na nem mintha az bármit is megoldana, hogy én elfutok. Szégyen a futás de hasznos. Szokták mondani. Én pedig nem fogok tovább itt ülni. 

Megfogtam a táskám és elővettem a tárcám, hogy kifizessem a megrendelt kávét, amit még meg sem kaptam. Mindegy, majd veszek valahol máshol. A lényeg, hogy most minél hamarabb eltűnjek innen. Miközben pakolásztam és túrtam a táskám, hogy végre meglegyen a tárca, ezeket vágtam apa fejéhez:

-Ne! Kérlek ne kezdjük megint! Csak a nyaraló kulcsait szerettem volna elkérni. Spóroljunk meg egymásnak pár órát és ne jó pofizzunk, mert ez nekünk nem megy! Csak add ide a kulcsokat és már itt sem vagyok!-direkt idegesített fel és most jót mosolyog rajtam. Fúj de utálom.

-Kincsem,-engem ne szólítson így.

Már rég nem vagyok a kincse. Sajnos már párszor eljátszotta a bizalmamat.

-Miért lettél hirtelen ennyire ingerült?-vigyorgott bele a kávéjába amit éppen most hozott ki a helyes srác. De kár, hogy nem tudom a nevét. 

Em barátod van! Állj le!

Nem érdekelt mit mondd. Inkább megkértem a pincért, hogy rakja el nekem a kávét elvitelre.

Míg vártam, apa nem hagyta abba a monológját.

-Egyáltalán minek neked a nyaraló kulcsa?

Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez a téma igen mélyen érinti. Tudom, csúnya dolog te szerettem idegesíteni. Bár most nem kéne kihúznom a gyufát nála, mert akkor nem adja ide a kulcsot és akkor lőttek a kis kiruccanásnak Nikkiékkel.

Azonban mielőtt válaszoltam volna, kivette a zsebéből a kulcsokat. Mintha tudta volna, hogy azt fogom elkérni. Kitette az asztal közepére.

Csak néztem rá.

Mindig magánál tartja? Mert ha igen akkor ez már beteges. Forduljon orvoshoz. Persze ne hozzám mert én nem elmebetegekkel  fogok foglalkozni.

-Fogd és vidd!

Hátradőlt a széken és mint aki jól végezte dolgát elkezdte szürcsölgetni a kávét. Eközben kihozták a kávémat és én kirakva némi pénzt az asztalra távozásra készen álltam.

Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

-Honnan tudtad, hogy a nyaraló kulcsai miatt akarok veled találkozni?-biztos anya súgott neki. Szokásává vált, hogy mindent elmond apának ami velem történik. Nem haragudtam rá. Miért tenném csak jót akar nekem. Legalábbis remélem.

-Anyád mondta, hogy Nikkivel és pár barátjával a nyaralóba szeretnétek menni. Más miatt amúgy sem nagyon találkoznánk.

Nem mondtam semmit, gondolom nem is számított rá. Elvettem a kulcscsomót és a kávém majd egy gyors „szia „és „majd hívlak” után ,kisiettem az kávézóból, apát magára hagyva.

Visszamentem a kocsimhoz majd miután megittam a kávét jobban éreztem magam. Annyira nem volt vészes ennél sokkal szörnyűbb veszekedéseket szoktunk lejátszani. Gondolom a tömeg miatt sem akarta kiverni a bajt.

Felhívtam anyát, hogy küldjön egy takarítót a nyaralóba és némi ételt is szerezzen be, mert nem akarunk éhen halni. A telefont lerakva elindultam az egyetem elé, hogy beadjam a dolgozatot és bemenjek gyakorlatra is. Remélem Mike is végez a zenekarri fellépésével mikorra hazaérek és együtt tudunk lenni. Már nagyon hiányzott.

3 nappal később:

Ez a három nap nem telt mással csak azzal, hogy rohangáltam egész nap. 

Be az egyetembe, ki az egyetemből egyenesen be a kórházba. Eléggé elfáradtam. Egyedül az vidított fel, hogy Nikk és Ash nemsokára megérkeznek és az évből is csak két nap van hátra és végre megkapom a jól megérdemelt pihenést.

Épp a kanapén dőltem el egy kis pihenésre vágyva mikor megcsörrent a telefonom.

-Igen?-szóltam bele ugyanis ismeretlen szám volt kiírva.

-Dr. Stephens vagyok. A Resenius Medical Care korházból hívom. Ön Emma Hunter igaz?

Hiszen én ott vagyok rezidens. Mégis mi történt?

-Igen.-feleltem és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.

-Megtenné, hogy befárad? Az édesapját most szállították be és csak önt tudtam elérni.

Azt sem tudtam mit mondjak.

Ott akartam lenni vele, bár még azt sem tudom, hogy mi miatt vitték kórházba.

-Azonnal megyek!-kinyomtam a telefont és magamra véve a kabátom és a kocsikulcsom rohantam le a kocsimhoz, hogy minél hamarabb a kórházban legyek.

Attól függetlenül, hogy egyre rosszabb a viszonyom vele azt nem szeretném ha őt is el kéne veszítenem. Olyan szerencsétlen nem lehetek.

Azt nem élném túl még egyszer.

 A kórház:

 * A kávézó:

 Jeff:

(az apa =))